Angyal 1/12
Mióta a szüleim elköltöztek, aminek már lassan egy hónapja, még nem voltam otthon. Féltem szembenézni az üres lakással, és ezzel együtt azzal, amit mostanság már a múltamnak nevezhetnék. De nem tudok, mert még frissen élnek bennem az emlékek. A legtöbb velem egy idős gyerek kihasználná, hogy a szülei elutaztak és hatalmas bulikat csapna. Igen, valószínűleg a régi énem is ezt csinálná... de én már nem az vagyok aki régen voltam. Ma, suli után hazamentem. Felhívtam a nagyit és mondtam neki, hogy ma nem alszok nála. Megértő volt és nem szólt semmit annak ellenére, hogy holnap iskola. Tudta, hogy hazamegyek és nem valamelyik haveromhoz.
Mikor beléptem a nagy házba és becsuktam magam mögött az ajtót, arcon csapott a csend. Olyan erővel, hogy szinte fájt. Üresség ordított minden felől. Bementem a nappaliba és megláttam a zongorát. A nappaliban már nem volt olyan sok bútor. Csak egy ülőgarnitúra, a TV, a házimozi és a zongora. Mielőtt anyuék elköltöztek ez tele volt növényekkel, fénnyel, élettel. Így, hogy nem volt olyan zsúfolt, a hatalmas zongorát hirtelen nagyon kicsinek találtam a sarokban. Leültem hát, és játszani kezdtem. Először csak akkordokat bemelegítésképpen, majd hirtelen megelevenedtek az ujjaim és egy ismerős régi dallam kelt életre a billentyűkön. És akkor felismertem Az utolsó dal című film Steve's Theme darabját. Mindig is ez volt a kedvencem. Emlékszem hetekig ültem a zongora előtt, a DVD lejátszót visszatekerve, hogy felismerjem a hangokat. Egyszerűbb lett volna felmenni az internetre és megkeresni a kottáját vagy videóról megtanulni, de kíváncsi voltam, hogy képes vagyok-e erre. Gondolataimból a csengő hangja ébresztett fel. Összerezzentem a széken ülve. Kinyitottam az ajtót és egy mosolygós szőkésbarna srác állt előtte, nagy zöld szemekkel.
- Szia! Bocsi a zavarásért. Jason vagyok, az új szomszéd. - még mindig mosolygott, amitől én is elmosolyodtam. A hangja kellemes volt, megnyugtató.
- Szia! Beka vagyok. Miben segíthetek?
- Most költöztünk ide Debrecenből és nagyon ismerem még ezt a környéket. Anyu meg folyton nyaggat, hogy menjek el sétálni, hogy megismerjem. Meghallottam a zongorajátékot, gondoltam aki itt lakik biztosan mozog már errefelé. - dadog, látszik rajta, hogy zavarban van.
- Azt kéred, hogy mutassam meg neked a várost? - nevetek.
- Öö.. Igen. Így röviden.
- Rendben. Mikor érsz rá?
- Mondjuk most?
- Jól van. Gyorsan átöltözöm, addig gyere beljebb. - Arrébb áltam az ajtóból és beengedtem. Gyorsan felrohantam az emeletre és keresni kezdtem valami elviselhető ruhát. Sokáig keresgéltem mire találtam egy normális csőfarmert és egy fekete passzos pólót. Rohantam le a lépcsőn, nem akartam megvárakoztatni.
- Bocs, hogy ilyen sokáig tartott. Ilyenkor mindig tovább tart, ha sietni kell. - de ő csak mosolygott és kinyitotta nekem az ajtót. Nagyon udvarias volt. Nem kérdezte meg hogy miért olyan üres a lakás, csak jött mellettem csendben, és néha kérdezett valamit a városról. Én kezdtem el kérdezősködni róla.
- Szóval, Jason, te gondolom nem idevalósi vagy.. mármint nem Magyarországon születtél ugye?
- Igen. Anyukám magyar, apukám amerikai. 9 éves koromig New Yorkban éltünk, utána költözünk Debrecenbe.
- És hogy kerültetek Miklósra? Mért pont egy ilyen kis várost választottatok?
- Pont azért mert kicsi. Eddig mindig nagy, nyüzsgő városokban laktunk, most szeretnénk egy kis békét és nyugalmat.
- Hát Miklós se nem nyüzsög, se nem érdekes, tehát itt csak jó társaság van.
- És az épp elég. Most te jössz, mesélj magadról!
- Van egy jobb ötletem, játszunk kérdezz-felelek-et. Egyszer te kérdezel egyszer én. Az veszít aki nem válaszol valamelyik kérdésre. - nem vagyok biztos benne hogy ez jó ötlet, de aki nem mer az nem is nyer!
- Jó. Az első kérdésem az, hogy hány éves vagy?
- 16. Nem sokára 17. Az én kérdésem ugyanez.
- Most töltöttem a 18-at alig egy hónapja.
- Akkor boldog szülinapot így utólag is.
- Köszönöm. A második kérdésem; mi volt életed legjobb élménye?
- Amikor megismertem a legjobb-barátnőmet, Biankát.
- Ő is erre lakik?
- Igen. Veletek szembe!
Sokáig kérdezgettünk egymástól ezekhez hasonló apró kérdéseket mielőtt hazamentünk. Olyan érzésem van, mintha már régóta ismernénk egymást. Nagyon emlékeztet valakire… De arra még nem jöttem rá, hogy kire.
